2. Fejezet. '' - Ugye ez csak egy vicc? ''

- Nekem vigyázz magadra! - puszilgatott anya - és minden nap írj, hogy mi újság van. Itt állunk a reptér bejáratánál. Utálok búcsúzkodni. Soha nem volt az esősségem. Vagyis nem is az, hogy nem volt az erősségem, hanem nem nagyon volt benne még tapasztalatom. Egyáltalán milyen érzés? Nemsokára úgyis megtudom. Eddig csak egy alkalommal voltam távol anyától. Egy egy hetes nyári táboron vettem részt. Ennyi.
- Rendben, de azt nem ígérhetem, hogy minden nap írni fogok. Csak megpróbálok. - mondam és már éreztem a gombócot a torkomban. Alig tudtam tőle nyelni. Egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül kibuggyant egy könnycsepp.
- Hiányozni fogsz. - szipogtam és törölgettem az arcom.      - Te is nekem.
Láttam, hogy anyunak is kezd pirosodni a szeme.

- A Franciaországból Londonba repülő járat húsz perc múlva indul. Kérjük az utasokat, hogy kezdjék meg a beszállást. - hangzott el a hangosbemondóból az a monoton férfi hang.
- Na menj. - lökött meg gyengéden anya. Nem akartam síró parádét rendezni a sok ember előtt, így megfontolt léptekkel elindultam. A bejárat előtt még megfordultam és biccentettem szeretett szülőmnek.
A terminálba belépve a nyüzsgés fogadott. Persze kinnt is sokan várakoztak, de itt rengetegen vannak. A pulthoz sétáltam, hogy leellenőrizzék az adatokat.
- Asszonyom, a jegyét elkérhetném. - szólított meg egy negyvenes éveiben járó hölgy - arra menjen, a második ajtón kell bemenni. Jó utat. - fejezte be.
- Köszönöm. Rámosolyogtam és indultam is tovább.
A repülőn elfoglaltam a nekem kijelölt helyet, egy idős bácsi mellett. Legalább nyugtom lesz. Az út körülbelül két órás. Remélem kibírom, mivel még nem utaztam repülőn soha. Figyelem elterelés képpen előszedtem a táskámól az Ipod-om, majd az egyetlen kedvenc számomat hallgattam meg újra és újra. Ami nem más volt mint a 'People Help The People' című szám Birdy-től.

                          ~  *  *  *  ~

Miután kiszabadultam a reptérről sóhajtottam egy nagyot. Hát itt volnánk. Vajon most merre? A legésszerűbb megoldás a taxi volt. Viszonylag könnyen leintettem egyet.
- Jó napot, a Corvin Kollégiumhoz szeretnék menni. A sofőr csak bólintott és már hallottam is, hogy a kocsi motorja felbőg.



Oké. A bejelentkezés is megvolt a mostmár új otthonomba. Az első emeleten kaptam szobát, egy szobatárssal. A nevek egy kis táblán helyezkednek el az ajtó mellett. Innen tudja az ember, hogy melyikbe kell menni. Ezeket a táblákat nézegettem, amikor a folyósón sétáltam, majd megláttam az enyémet is. Felette egy Tom Danlan nevű tábla szerepelt. Hát elég fura egy lány név. Nagy levegőt vettem, majd kopogni akartam. De minek kopognék? Hisz ez az én szobám is. Így csak egy határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón.
- Te nem is lány vagy! - kiáltottam el magam hisztérikusan. Rövid fekete haja volt és sötét barna szemei. - Ugye ez csak egy vicc? Én nem fogok egy fiúval egy szobába lenni.
- Neked is szia, és jók a meglátásaid, tényleg nem vagyok lány. - nevetett a saját viccén, amire én egyáltalán nem reagáltam. Ennél rosszabb már nem lehet.