2. Fejezet. '' - Ugye ez csak egy vicc? ''

- Nekem vigyázz magadra! - puszilgatott anya - és minden nap írj, hogy mi újság van. Itt állunk a reptér bejáratánál. Utálok búcsúzkodni. Soha nem volt az esősségem. Vagyis nem is az, hogy nem volt az erősségem, hanem nem nagyon volt benne még tapasztalatom. Egyáltalán milyen érzés? Nemsokára úgyis megtudom. Eddig csak egy alkalommal voltam távol anyától. Egy egy hetes nyári táboron vettem részt. Ennyi.
- Rendben, de azt nem ígérhetem, hogy minden nap írni fogok. Csak megpróbálok. - mondam és már éreztem a gombócot a torkomban. Alig tudtam tőle nyelni. Egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül kibuggyant egy könnycsepp.
- Hiányozni fogsz. - szipogtam és törölgettem az arcom.      - Te is nekem.
Láttam, hogy anyunak is kezd pirosodni a szeme.

- A Franciaországból Londonba repülő járat húsz perc múlva indul. Kérjük az utasokat, hogy kezdjék meg a beszállást. - hangzott el a hangosbemondóból az a monoton férfi hang.
- Na menj. - lökött meg gyengéden anya. Nem akartam síró parádét rendezni a sok ember előtt, így megfontolt léptekkel elindultam. A bejárat előtt még megfordultam és biccentettem szeretett szülőmnek.
A terminálba belépve a nyüzsgés fogadott. Persze kinnt is sokan várakoztak, de itt rengetegen vannak. A pulthoz sétáltam, hogy leellenőrizzék az adatokat.
- Asszonyom, a jegyét elkérhetném. - szólított meg egy negyvenes éveiben járó hölgy - arra menjen, a második ajtón kell bemenni. Jó utat. - fejezte be.
- Köszönöm. Rámosolyogtam és indultam is tovább.
A repülőn elfoglaltam a nekem kijelölt helyet, egy idős bácsi mellett. Legalább nyugtom lesz. Az út körülbelül két órás. Remélem kibírom, mivel még nem utaztam repülőn soha. Figyelem elterelés képpen előszedtem a táskámól az Ipod-om, majd az egyetlen kedvenc számomat hallgattam meg újra és újra. Ami nem más volt mint a 'People Help The People' című szám Birdy-től.

                          ~  *  *  *  ~

Miután kiszabadultam a reptérről sóhajtottam egy nagyot. Hát itt volnánk. Vajon most merre? A legésszerűbb megoldás a taxi volt. Viszonylag könnyen leintettem egyet.
- Jó napot, a Corvin Kollégiumhoz szeretnék menni. A sofőr csak bólintott és már hallottam is, hogy a kocsi motorja felbőg.



Oké. A bejelentkezés is megvolt a mostmár új otthonomba. Az első emeleten kaptam szobát, egy szobatárssal. A nevek egy kis táblán helyezkednek el az ajtó mellett. Innen tudja az ember, hogy melyikbe kell menni. Ezeket a táblákat nézegettem, amikor a folyósón sétáltam, majd megláttam az enyémet is. Felette egy Tom Danlan nevű tábla szerepelt. Hát elég fura egy lány név. Nagy levegőt vettem, majd kopogni akartam. De minek kopognék? Hisz ez az én szobám is. Így csak egy határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón.
- Te nem is lány vagy! - kiáltottam el magam hisztérikusan. Rövid fekete haja volt és sötét barna szemei. - Ugye ez csak egy vicc? Én nem fogok egy fiúval egy szobába lenni.
- Neked is szia, és jók a meglátásaid, tényleg nem vagyok lány. - nevetett a saját viccén, amire én egyáltalán nem reagáltam. Ennél rosszabb már nem lehet.

1. Fejezet "Jó párszor elképzeltem, hogy már ott vagyok. Az új környezet, az ismeretlen emberek és igazából minden. "

 

-Alex, hozott neked egy levelet a postás! - hallottam anyu kiabálását. Őszintén szólva, tudom miért ilyen sürgős.  Már több hete várok a küldeményükre. Vajon felvettek vagy nem? Most végeztem el a középiskolát és egy londoni főiskolára adtam be a jelentkezésem. A várakozás minden nap egyre rosszabb volt. De végre most kiderül, megérte-e güriznem négy éven keresztül vagy nem. – Megyek már. – mondtam, mikor már kétszer hallottam a nevem. Anya a konyhában várt az asztalnál. – Elég vastagnak tűnik ez a boríték, ami csak jót jelent. – mosolyodott el. Remegő kezekkel vettem el a levelet. Arany színű boríték volt, a tapintása pedig egy kicsit érdes. Miután megvizsgáltam kívülről, elkezdtem felnyitni.  – Na? Mit írnak? – türelmetlenkedett anyu. Én csak felmutattam a mutatóujjam ezzel csendre bírva őt. 
-Na figyelj, olvasom – szólaltam meg pár perc  után -   Tisztelt Alexis Parker ! Ezúton közlöm, hogy a Chelsea-i  Művészeti és Formatervezési Főiskolára felvételt nyert. – mondtam szinte már vinnyogva az utolsó szavakat, közben szorongattam a levelet,úgy mintha el akarná venni tőlem valaki.   – Nem hiszem el, hogy  sikerült!   

Most jön majd a neheze. Mivel ízig-vérig francia vagyok. Igaz, már jó ideje tanulom az angolt és folyékonyan beszélem, de most egy kicsit beparáztam.  Angolul tanulni az összes tantárgyat.

Franciaország nyugati részén élünk az egyetlen egy nevelő szülőmmel , az anyámmal.
Egy kis házban töltjük a mindennapjainkat.  Otthonos, csendes helyen van és az emberek is nagyon kedvesek. Még bele se gondoltam, hogy pár hét és itt hagyok szinte mindent. Ezt a környezetet majd felváltja egy kollégium. Amiről mindenkinek megvan a maga véleménye. Közös zuhanyzó, közös szoba és egy kicsit utána olvastam a kollégiumnak,  ahova megyek, állítólag egy szinten lakunk majd a fiukkal. El tudom képzelni mi lesz ott, vagyis inkább nem szeretném megtudni. Minden esetre ezt is túl fogom élni. Az évek során megedződtem és megtanultam, ha el akarsz érni valamit, akkor keményen meg kell érte küzdened és akkor talán tartanak is majd valakinek. Gondolkodásomból a kopogás hangja ugrasztott ki. – Kicsim, kész a vacsora. – dugta be anyu a fejét a szobába. – Rendben megyek. 

Pár perc után már az ebédlőnk asztalánál ültem és a spagetti tésztáját tekergettem a villámra. – De üres lesz ez a ház nélküled. – jelentette ki anya. – Ugyan már majd gyakran jövök haza úgyis. Emiatt ne szomorkodj. Meglátod gyorsan elmegy majd ez a három év és tudod, hogy ez nagyon fontos nekem. Hiszen ezért tanultam éjjel-nappal.  – próbáltam nyugtatni, ami inkább győzködésnek hallatszott. – Igen, tudom csak olyan furcsa lesz majd minden. De egyet tudnod kell. Nagyon büszke vagyok rád és biztos vagyok benne, amit célt kitűztél magadnak, azt el is fogod érni.

Felálltam az asztaltól, odasétáltam anyu elé és egy puszit nyomtam az arcára. – Jó éjt. Elpakoltam magam után a koszos tányérom és visszamentem a szobámba. Bekapcsoltam a laptopom és elindítottam rajta egy filmet. Valami vígjáték volt. Csak találomra kattintottam rá. De nagyon nem tudtam a videóra koncentrálni. Reméltem ettől majd elálmosodok, de nem így lett. Fél óra múlva jobbnak láttam, ha lekapcsolom a gépet. Ennek nem volt értelme. Egyszerűen boldog voltam. Semmi nem tudta a gondolataimat a suliról elterelni. Talán ennyi energiát még nem is éreztem magamban. Jó párszor elképzeltem, hogy már ott vagyok. Az új környezet, az ismeretlen emberek és igazából minden.

Már csak azt vettem észre, hogy egyre laposabbakat pislogok és lassan elnyomott az álom.