1. Fejezet "Jó párszor elképzeltem, hogy már ott vagyok. Az új környezet, az ismeretlen emberek és igazából minden. "

 

-Alex, hozott neked egy levelet a postás! - hallottam anyu kiabálását. Őszintén szólva, tudom miért ilyen sürgős.  Már több hete várok a küldeményükre. Vajon felvettek vagy nem? Most végeztem el a középiskolát és egy londoni főiskolára adtam be a jelentkezésem. A várakozás minden nap egyre rosszabb volt. De végre most kiderül, megérte-e güriznem négy éven keresztül vagy nem. – Megyek már. – mondtam, mikor már kétszer hallottam a nevem. Anya a konyhában várt az asztalnál. – Elég vastagnak tűnik ez a boríték, ami csak jót jelent. – mosolyodott el. Remegő kezekkel vettem el a levelet. Arany színű boríték volt, a tapintása pedig egy kicsit érdes. Miután megvizsgáltam kívülről, elkezdtem felnyitni.  – Na? Mit írnak? – türelmetlenkedett anyu. Én csak felmutattam a mutatóujjam ezzel csendre bírva őt. 
-Na figyelj, olvasom – szólaltam meg pár perc  után -   Tisztelt Alexis Parker ! Ezúton közlöm, hogy a Chelsea-i  Művészeti és Formatervezési Főiskolára felvételt nyert. – mondtam szinte már vinnyogva az utolsó szavakat, közben szorongattam a levelet,úgy mintha el akarná venni tőlem valaki.   – Nem hiszem el, hogy  sikerült!   

Most jön majd a neheze. Mivel ízig-vérig francia vagyok. Igaz, már jó ideje tanulom az angolt és folyékonyan beszélem, de most egy kicsit beparáztam.  Angolul tanulni az összes tantárgyat.

Franciaország nyugati részén élünk az egyetlen egy nevelő szülőmmel , az anyámmal.
Egy kis házban töltjük a mindennapjainkat.  Otthonos, csendes helyen van és az emberek is nagyon kedvesek. Még bele se gondoltam, hogy pár hét és itt hagyok szinte mindent. Ezt a környezetet majd felváltja egy kollégium. Amiről mindenkinek megvan a maga véleménye. Közös zuhanyzó, közös szoba és egy kicsit utána olvastam a kollégiumnak,  ahova megyek, állítólag egy szinten lakunk majd a fiukkal. El tudom képzelni mi lesz ott, vagyis inkább nem szeretném megtudni. Minden esetre ezt is túl fogom élni. Az évek során megedződtem és megtanultam, ha el akarsz érni valamit, akkor keményen meg kell érte küzdened és akkor talán tartanak is majd valakinek. Gondolkodásomból a kopogás hangja ugrasztott ki. – Kicsim, kész a vacsora. – dugta be anyu a fejét a szobába. – Rendben megyek. 

Pár perc után már az ebédlőnk asztalánál ültem és a spagetti tésztáját tekergettem a villámra. – De üres lesz ez a ház nélküled. – jelentette ki anya. – Ugyan már majd gyakran jövök haza úgyis. Emiatt ne szomorkodj. Meglátod gyorsan elmegy majd ez a három év és tudod, hogy ez nagyon fontos nekem. Hiszen ezért tanultam éjjel-nappal.  – próbáltam nyugtatni, ami inkább győzködésnek hallatszott. – Igen, tudom csak olyan furcsa lesz majd minden. De egyet tudnod kell. Nagyon büszke vagyok rád és biztos vagyok benne, amit célt kitűztél magadnak, azt el is fogod érni.

Felálltam az asztaltól, odasétáltam anyu elé és egy puszit nyomtam az arcára. – Jó éjt. Elpakoltam magam után a koszos tányérom és visszamentem a szobámba. Bekapcsoltam a laptopom és elindítottam rajta egy filmet. Valami vígjáték volt. Csak találomra kattintottam rá. De nagyon nem tudtam a videóra koncentrálni. Reméltem ettől majd elálmosodok, de nem így lett. Fél óra múlva jobbnak láttam, ha lekapcsolom a gépet. Ennek nem volt értelme. Egyszerűen boldog voltam. Semmi nem tudta a gondolataimat a suliról elterelni. Talán ennyi energiát még nem is éreztem magamban. Jó párszor elképzeltem, hogy már ott vagyok. Az új környezet, az ismeretlen emberek és igazából minden.

Már csak azt vettem észre, hogy egyre laposabbakat pislogok és lassan elnyomott az álom.